Portahírmondó

Magyarszombatfa - fazekasok földjén 1.

Múltidézõ Porta - õrségi szállás - Szalafõ, Papszerpuszta 2019. január 

Kedves  Vendég ! 

Szeretettel ajánlom Önnek : 

Magyarszombatfa  - a fazekasfalu meglátogatását 

Belsõ Õrség- a gerencsérek földje 

 

Elsõ okleveles említése 1366-ból származik, a Velemer völgyben,   másnéven: Züric völgyben. A település szerkezete részben az utcára épült, részben ezen házak melletti sikátorokon megközelíthetõ egy vagy több ház összességébõl áll. A keveset termõ, sovány földek mellett az agyag nagyon sok családnak nyújtott ezen a tájon megélhetést. Megrakott szekereikkel az itt lakó gerencsérek valaha messze vidékeket is felkerestek, hogy az általuk készített  cserépedényeket gabonára cseréljék. Nem tudni pontosan mikor jelenik meg a fazekasság, állítólag található utalás arra, hogy már a XIV. század közepe táján volt itt fazekasság. Egy biztos, a magyarszombatfai és környékbeli fazekasság eszközkészletében, technikájában és edényeinek formai kialakításában nagyon sok archaikus elem található. Az újkeresztény  edénykészítõk 1622-es beköltözésével fordult tulajdonképpen a földesúr érdeklõdése a helyi gerencsérek felé. A földesúr mindig megkülönböztette az újkeresztény fazekasokat és a helyi gerencséreket, nemcsak munkafeltételeik voltak mások, hanem jogaik és kötelességeik is.  A helyi gerencsérek jobbágyként vagy zsellérként szolgálták a földesurat, az újkeresztény edénykészítõk szolgáltatása és fizetése a szerzõdésnek megfelelõen egy vagy két évre szólt. Az újkersztény fazekasok betelepítése az épületbelsõk mûvészi kiképzése miatt vált indokolttá. Ezek betelepítése után az uradalom fazekasainak munkáját csak akkor veszik igénybe roboton kívüli munkára, ha az újkeresztény  fazekasok erre képtelenek. Ennek következtében a helyi gerencsérek a lakosság igényeit is kielégítik,  helyben nem találnak elegendõ felvevõpiacot, ezért kénytelenek vándorolni az áruikkal. A mezõgazdaságból befolyt jövedelem elenyészõen csekély volt, nemcsak az egy családra jutó szántóföld volt kevés, hanem annak haszna is. A földmûvelés mellett kiegészítõ jövedelemforrásnak számított a gerencsérség, mely Magyarszombatfán, Gödörházán és Veleméren  apáról fiúra öröklõdõ hagyományos mesterség volt. A termékeiket részben Somogy megye falvaiban tudták értékké tenni, ahol fõképen a fazékféléknek, savanyítófazék, vagy abrincsosfazék,  és korsóféléknek volt keletje. Miután a fõ cél az volt, hogy minél olcsóbban adhassák el az edényeket nemigen díszítették. Törekedtek a kevés festék, de még a kevés agyag felhasználására is, mivel a termékeik a paraszti lakosság igényeit elégítették ki. Teljesen mázazatlan, vagy csak alig bevont edényeket készítettek, nem az ónmázas, hanem az ólommázas technikát használva. Magyarszombatfa 1867-ben alakított céhet, az 1972-es céhfelszámolás után is megmaradtak a mesterek. 1880-as években Veleméren 87 fazekas ( ma a hagyományos fazekasmesterséggel senki, utolsó „ mohikán” Varga Sándor bácsi, akinek munkáiról majd Velemérnél ) dolgozott, Magyarszombatfán és Gödörházán is körülbelül ennyi. A céhes élet szigoráról fennmaradt emlékezések szerint az inasnak meg kellett mosni a házbeliek lábát minden este. Az eltelt 3-4 év inaskodás után remekelni kellett egy huszonöt literes fazekat, a felszabadulással járó költségeket a felszabadulónak kellett  fizetni.

A gölöncsér elnevezés csak erre a tájegységre jellemzõ, más vidékeken mindenütt fazekasnak, vagy tálasnak hívják a mestereket.

 

„ A faluban minden ember gelencsér, csak a bíru bugyogás! „ tart még ma is az õsi mondás.

( Múltidézõ Porta kék festett bútoros ház konyhája, Vörös Gábor magyarszombatfai fazekasmester cserépedényeivel tálalva. ) 

Az agyagot az Úrtelek nevû falurészben bányászták, jó minõségben 7-8 méter mélyrõl. A nehéz munkában a család apraja-nagyja részt vett. Hazaszállítás után esõvel jól megáztatták, faggyal megszaggatták. A korongot is helyi emberek,  sokszor maga a fazekas készítette, ugyanígy a korongozás egyéb eszközeit a fakéseket és a leckebõrt. Szálára hasított körte vagy szilvafából készült a simításra szolgáló fakés és régi rossz cipõbõl, csizmából a leckebõr, Ez a vicces elnevezés arra utal, hogy a mester melletti korongon dolgozott az inas és ha valamit rosszul csinált a mester ezzel a bõrrel csapta képen. Mivel az edények díszítése kevésbé dominált, ezért nagy hangsúlyt fektettek az edények korongozására. Lenézték azt a mestert, aki nem tudott szép formájú, vékonyra kinyújtott edényt készíteni, vagy nem tudta az edényt szépen „küfogatnyi”. Az öreg mesterek sokszor emlegetik, „hogy régen az az edin, melik nem vuót küfogva, nem is számított edinnek. „ A küfogatás abból állt, hogy a kikorongozott edényt a fakéssel a kimunkálás utolsó szakaszában recézéssel látták el, mely a gyürétõl fenekéig a forgásiránnyal ellentétesen rézsútosan felfelé  haladt. A megkorongozott edények bõrkeménységûre száradása után kaptak fület, majd következett az edények festékkel való leöntése. Elsõdlegesen a veleméri völgyben található piros földet használták, fehér földet Csákberényõl hoztak, zöldet a régi lyukas rézedény kiégetése révén nyert rézoxiddal állították elõ. Díszítésként a leöntött edényre pemzlivel különbözõ színeket fröcsköltek, majd kissé megrázva márványozott díszítést használtak. A vásárra vagy megrendelésre dolgozó fazekasok késõbb dúsabb díszítéseket, virágokat, leveket, ágakat formáltak. Õk honosították meg az 1900-as évek elején a gurgula, iróka díszítést is. Ezt követõen kerülhetett az edény a kemencébe, mely ezen a tájon különleges, un. kör alakú boglyakemence volt. A kemencét kemenceházba helyezték, védve az idõjárástól, egyben védve a környezõ épületeket a kipattanó szikrától. Az égetés nagy szakértelmet igényelt, ha elrontották a berakott 4-500 db.  edény is esetleg megsemmisült. Kemencébõl való kiszedés után kezdõdött a mázazás kereskedõktõl vásárolt finom ólomréteggel, melyhez finom folyami homokot kevertek. Régebben a legtöbb edényt csak belülrõl mázazták, vagy a gyürét mártották vissza a zöld, vagy barna mázzal. Ezt követõen történt a mázolra való, második égetés. A somogyi kereskedelmet a fazekas falu a lovas gazdáival közösen  bonyolította le, mivel fogatja a legtöbbjének nem volt. Az útvonalat stációk szerint tartották nyilván, egy stációnak az a távolság számított amit egyszeri etetéssel meg lehetett tenni. Fõ piac a Zselicségben volt, az edényeket az szerint cserélték gabonára, hogy hányszor merítették meg. Az út fõként a fuvarosnak hozott több anyagit, mivel õ vett részt a rakodásban, szállításban, a gerencsért sokszor még a szekérre sem engedte felülni, mondván nehéz a teher.

 

Az 1950-es évek elején alakult meg a Fazekas Háziipari Szövetkezet, melynek  a Czúgh testvérek voltak a „motorjai”. Elõször mindenki a saját mûhelyében dolgozott, csak az égetés volt közösen a Zsohár féle mûhelyben. Sok nehézség után ( jugoszláv határ közelsége miatt nem kaptak fejlesztésre állami pénzt) az 1960-as évek közepére már az egész  országba szállítottak, a 80-as évek fénykora után a 90-es években teljesen leállt a termelés, mely a MAT Kerámia révén 2007-ben indult újra.

 

2004-ben az ARGE Európai Falumegújítási és Falufejlesztési   Díjában részesült a falu a  „Múlt nélkül nincs jövõ” mottóval benyújtott pályázaton.

 

Honlap: www.magyarszombatfa.hu.

 

Múltidézõ Porta Szalafõ  

Gaál Zsuzsanna 

õrségi szállás tulajdonos